Kerekgede a II.világháború viharában

Részlet a készülő, Kerekgede történetét összefoglaló könyvből

Összeállította: Bódi Tamás

A II. világháború

    A II. világháború fordulópontja minden viszonylatban 1943 első negyede. Szertefoszlik a német hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza. A fordulópont az orosz hadsereg, sztálingrádi győzelme a német előrenyomulás megállítása. 1943. február 2.-án a 6. német hadsereg Paulus marsall vezetésével kapitulál. A 6. német hadsereg felszámolásával még nem fejeződött be a szovjetek téli offenzívája, ugyanis 1943 januárjában nagyszabású támadás indul a voronyezsi fronton is, ott, ahol a 2. német, a 8. olasz és a 2. magyar hadsereg állásai vannak. A 2. magyar hadsereg doni katasztrófája a magyar hadtörténet legnagyobb vereségé. Kötelékében kerekgedei honvédek is harcolnak, többek között Veres Gyula, Éli István és Szabó Gyula. E történések hatására a német hadsereget és szövetségeseit a háború végéig a kudarcok és a fokozatos visszavonulás jellemzi. 1944. augusztus 23.-án Románia felbontja a szövetséget Németországgal és átáll a szövetségesek oldalára. Az 1. és a 4. román hadsereget a Malinovszkij marsall vezetése alatt álló II. Ukrán Front parancsnoksága alá rendelik. A szovjet-román fegyverszüneti egyezmény kötelezi a román hadsereget Erdély elfoglalása után a további magyarországi és szlovákiai bevetésekre. A 27. szovjet hadsereg Trofimenko altábornagy és a 4. román hadsereg Avramescu tábornok vezetéséve december 17.-án átlépi Velkényénél a trianoni szerződésben kitűzött csehszlovák-magyar határt. Az egységeik gyorsan nyomulnak előre a Sajó és a Rimafolyó torkolatának irányába.  A 27. szovjet hadsereg 33. lövészhadteste Ivanovics altábornagy vezetésével és a 4. román hadsereg néhány egységével nyugatra Rimaszécs irányába halad. 1945. december 23.-án a német 8. hadsereg és a magyar 1. hadsereg kisebb egységei néhány órai harc után feladják Feledet. Felrobbantják a Rimán keresztül vezető hidat és tönkre teszik a vasúti síneket. A visszavonuló német csapatok zöme Várgede, töredéke viszont a kerekgedei völgyön keresztül a Bízó-falát Balogfalától elválasztó hegygerinc valamint a délnyugati irányba elterülő Szigetpuszta felé veszi útját.  A Dobogótól végig a hegygerincen a Vadókásig hegyi állásokat alakítanak ki. A feledi harcokban a szovjetek 55 a románok 17 a németek 19 a magyarok pedig 17 embert vesztenek. Két helybeli lakos is meghal. December 24.-én folytatódik a szovjet offenzíva. Gortvakisfaludban és Kerekgedén már nem tartózkodnak német egységek, az oroszok harc nélkül vonulnak be. A határban délután nyugati irányba Bízófala és a Szigetpuszta felől hallani elszórtan intenzív lövöldözést. Kisebb csatározások alakulnak ki az ellenséges egységek között. A front elvonulása után Kerekgede határában, 6 szovjet és 4 német holtestre bukkannak a helybeliek. Sajnos 4 helybeli lakos is életét veszti. A Szigetpusztáról a németek elhurcolják a 28 éves Kurek Jánost Sőregre, aki onnét már élve nem tér haza. Öccsét a 15 éves Kurek Istvánt a Szigetpusztai harcok folyamán saját udvarukban lövik agyon.  Gortván 1 német katona esik áldozatul. Várgede elfoglalása viszont, számottevő emberáldozatot követel. A harcokban 120 szovjet, 9 román, 40 német, 3 magyar katona és 1 helybeli lakos veszti életét. December 24.-én éjszaka a németek Balogfaláról akna és ágyútűz alá veszik a Kerekgedén felsorakozó orosz állásokat. Az emberek a pincék sötétjében rettegve imádkoznak, hogy túléljék ezt az iszonyatos égiháborút. Az orosz ágyúk, az akkori Bikaréten sorakoznak fel, az aknavetők ugyanakkor a Baji kertben és a Nagy kertben vannak tüzelőállásban. Ők a német állásokat lövik Balogfalán és a Szigetpusztán.  December 25.-én a hatalmas orosz-román túlerő kiűzi a német-magyar egységeket Balogfaláról. Itt 12 orosz, 21 német, 5 magyar katona és 20 helybeli lakos veszti életét. A front itt egy-két napra megakad, december 27.-én elesik Csoma és Sőreg, 28.-án Síd, majd 31.-én Fülek.

       A II. világháború idején a hadviselő országok, így az akkori Magyarország, is minden erejét, minden rendelkezésre álló eszközét a háború szolgálatába állítja. A lakosság sokat nélkülözik élelembe, ruházatban, és különösen lábbeliben.1942-ben az élelmiszerellátásnál bevezetik a fejadagot a földművesek esetében is. A cséplésnél csak az maradhat meg és a vetőmag. Legrosszabb a helyzet a lábbeli ellátás szempontjából. Egy-egy község negyedévenként, legfeljebb 4-5 talpalásra kap kiutalást. Mindenki úgy segít magán és családján, ahogy tud. A korláti kőbányában sok jó minőségű bőrszíj a kőtömbök között biztonságos helyen el van rejtve. Kerekgedéről néhány vállalkozóbb szellemű lakos tud a rejtekhelyről. Alkalmakként éjszaka meg-meg, dézsmálják a bőrszíj állományt, sok családnak, ezáltal nem szükségeltetett a talpalásra való kiutalás. A falu a háború folyamán éli megszokott, eseménytelen monoton életét. Persze az elvégzendő munka sokkal több, a gyerekeknek is bőven kijut belőle, nincs család, ahol ne lenne hadköteles férfi. Sorban kapják a behívókat ki ide, ki oda. A front messze van, de a fronton harcoló férfiak családtagjainak gondolatai állandóan, hogy létük körül forog.  Rettegnek a hivatalos katonai küldeményektől. Tudják, az ilyen semmi jót nem jelent. Szívük hevesebben dobog, amikor Balázs János kisbíró délidőben összedobolja a falu népét és kikézbesíti a tábori postát.

              A front átvonulása Dr. Éli István nyugdíjas állatorvos visszaemlékezései alapján – A szőlő szüret ünnepnek számít a falu életében, minden szőlő tulajdonos vagy bérlő egy és ugyanazon a napon szüretel. Ez az időszak október első harmadára esik, ekkorra általában beérik a szőlő. Már hetekkel a szüret előtt a szőlő területére csak szombaton lehet bemenni. A megbízott szőlőkerülő Mihály „Zivák” Jani bácsi. Többek között ügyel arra, hogy a gazdák csak a saját szőlő területükön tevékenykedjenek és még véletlenül se lépjenek a szomszéd telkére. Ilyenkor távozáskor mindig tökéletesen elgereblyézik a szőlősorok közti homokot, hogy bizonyságot nyerjenek az esetleges árulkodó nyomok alapján a nem kívánatos látogatóról. A területet éjjel-nappal felügyeli Jani bácsi a Poros hegy tetejéről, innen tökéletesen belátja a szőlővölgyet. Földbe mélyített kis kaliba szolgál pihenőhelyéül. A szüret napján korán reggel a gazdák kádakkal megrakott fogatokkal elvonulnak a szőlő irányába. A szüret egész napi teendő, ezért az állatokat a fogatokból kifogják, hogy szabadon legelésszenek. A szüreten részt vesz a falu apraja-nagyja, az iskolában szünnap van. 1944 októberében szokásnak megfelelően folyik a szőlőszüret. A front közeledik. A német hadsereg elszórt kisebb egységei már ekkor a falu környékén tanyáznak. A Poros tetőn a szőlő feletti dombon három beásott homokzsákkal védett géppuskafészket alakítanak ki. Délelőtt folyamán keleti irányból fokozatosan növekvő zúgás hallatszik, ami fülsüketítő robajjá változik. Az égbolton megjelennek az első felderítő repülőgépek, fémtestük ragyog a gyönyörű napsütésben, megjelenésük látványos, szovjet vadászrepülőgépek, raták a számuk meghaladja az ötvenet. A szüretelők nagy rémületére, itt-ott leválik a repülőgépek aljáról egy-egy nagyobb bombához hasonló tárgy és zuhan a föld felé. Idősebb katonaviselt férfiak kiabálják: „Ne féljetek nem bombák, csak tartályok”A német légvédelmi egységek a feledi vasútállomáson, a serki várban és Détér község közelében lévő Bencs hegyin állomásoznak. A repülőgép kötelékek felbukkanásával egy időben a német légvédelmi üteg ágyúi össztüzet indítanak. Az össztűz hatására a felrobbanó légvédelmi lövedékek elárasszák repülőgépek közti teret, az égbolt füstbe burkolózik. A robbanások hatására hatalmas riadalom keletkezik a szüretelők körében, a férfiak figyelme az állatok felé összpontosul, próbálják összeterelni, megnyugtatni őket. Az asszonyok gyerekeiket megragadva igyekeznek biztonságos rejtekhelyet találni, fák, bokrok, szekerek alá bújnak. De ebben a hatalmas zajban nem tűnik semmi biztonságosnak. Bizony kell is a menedék, a szétrobbant lövedékek darabjai esőszerűen zuhognak a szőlőtelkekre. Nagy a rémület. Három repülőgépet a német légvédelem lelő, a kisgömöri, a serkei és a détéri határában zuhannak le. Közben három repülőgép kiválik az egyik kötelékből és elfordulnak déli irányba, Détér felé. Hirtelen eltűnnek a szüretelők szemei elől a Csanalasban, olyan látszatot keltve mintha lezuhantak volna. Rövid időn belül azonban száz méter magasságban, ebből az irányból, a völgy felszínét kopírozva nagy sebességgel közelednek a falu felé, a Vigyorgóhoz érve, mélyrepülésükből hirtelen emelkedni kezdenek majd csaknem súrolva a Poros tetőt elkezdenek kattogni a repülőgépek géppuskái és a gépágyúja. Az éppen akkor a feledi vasútállomásról elinduló német katonai szerelvény mozdonyát veszik célba, amit kilőnek. A sikeres támadás után nagy ívben megfordulnak és követik a már kissé eltávolodott köteléket. Az incidens 8-10 perc alatt játszódik le, csoda folytán a szüretelők közül senki sem sérül meg. A front közeledtével éjszakánként egyre gyakrabban gyúlnak ki a térségben a „sztalin gyertyák” vagyis a világítószalagok, és ezt követően megjelennek a repülőgépek. Előfordul, hogy bombák is hullnak, de távol Kerekgede határaitól. A német és a magyar seregek szétszórt egységei rendezetlenül vonulnak vissza nyugat felé. Egy-egy kisebb egység rövid időre megveti magát a falu határában, majd továbbáll. December második hetében végig vonul a falun déli irányból Détér felől, egy számottevő, német egység, temérdek katona, arcuk elárulja elkeseredettségüket, csalódottságukat, szinte szótlanul vonulnak végig a falu főutcáján. Az egységet jól felszerelt gyalogosok alkotják. Veres”Estók” János és még egy páran korsókban visznek vizet az elcsigázott katonáknak. A faluban pihenőt nem tartanak, Kisfaludot érintve nyugatnak Várgede felé veszik az irányt. A front közeledtével a német-magyar egységek kivonulnak a faluból. A falut feladják, inkább az erdős hegygerincet válasszák harcvonalnak, stratégiai szempontból Kerekgede számukra nem lényeges. December 24.-én elterjedt a hír, hogy itt vannak az oroszok. Napos, száraz, hideg nap ez. A hőmérséklet jócskán a 0 fok alatt van. A lakosság férfi tagjai a hír hallatára összecsődülnek a templom körüli magaslaton, és izgatottan kémlelik a Gortvakisfalud felőli völgyet. Az asszonyok lányaikat bújtatják, féltik őket az esetleges erőszakos cselekedetektől, nem jó híre van az orosz hadseregnek. Meg kell viszont jegyezni, hogy ott létük során, sem a német, sem az orosz, sem a román katonák részéről nem történt a falu területén semmilyen testi zaklatás.  A gyerekek felszöknek a templomtoronyba, de a felnőttek tüstént lerendelik onnét őket, mivel nagy a veszély, hogy először a templomtornyot lövik ki, mint ideális megfigyelőhelyet. A távolban megjelenik az előőrs, majd a sereg, jönnek az úton, út mellett, az egész völgyben szétszéledve, számukat nem lehet felbecsülni. Vannak köztük lovas katonák, megrakott lovas kocsik, szekérhez kötözött marhák, autók, teherautók mindenféle katonai felszereléssel, lovakkal vontatott ágyuk, egy egész juhnyáj és temérdek gyalogos. A templom előtt Reisz Gyula tanítóúr és Bárdos Dezső falubíró fogadja őket. A tanítóúr, aki Kassáról származik, válaszol kérdéseikre, ő tud szlovákul. Abban az időben egy bizonyos pártoz való elkötelezettségét a gazdáknak a ház elülső falán levő tábla hirdeti.  Az oroszok Nyilaskeresztes párti lakosokat keresnék, Gortvakisfaludban Szabó Lászlót, aki büszkeségből el sem menekül, nem kell keresni, a tábla a ház falán hirdeti, hovatartozást. Házából kirugdossák s a tornácon főbe lövik. Kerekgedén Nyilaskeresztes párttag nincs, a gazdák a Kisgazda pártban tömörülnek. A beszélgetés során a tanító úr megkérdezi a parancsnoktól, hogy merre tartanak, hová mennek a válasz nyomatékos:”Berlinbe”. A parancsnokság Éli István udvarában és a Makó hadban rendezkedik be, a katonák az egész faluban szétszélednek, lakóházakban, istállókban, pajtákban, pincékben húzódnak meg. Az utcát, a Szorost ahol a parancsnokság berendezkedett szigorúan őrzik, még az egység közkatonai sem léphetnek be engedély nélkül erre a területre. A műszakiaknak is itt a bázisa, gyakran kihúzzák az összekötő kocsi 20 méteres antennáját, biztosítva ezzel az egységek közötti rádiós összeköttetést. A juhnyájat, ami a sereggel vándorol, a katonák beterelik egy pacsit kerítéssel elkerített zárt területre, a parancsnokság tőszomszédságában, de a nyájra rá se néz senki, se nem esznek, se nem isznak, a pár napos ottlétük alatt sok állat az éhségtől elpusztul. A parancsnokság udvarán rendezkedik be a konyha is, itt tevékenykednek a szakácsok és a mészárosok. Az orosz egységek jelenlétének második napján történik egy incidens. A mészárosok kikötnek egy tehenet a kút kávájához, az egyik katona géppisztolysorozattal leteríti az állatot. A lövés hallatán több az udvaron tartózkodó katona felkapja a fejét, az egyikük elkiáltja magát: „Germán”, és mutogat a Nagy patak felé. És valóban a patak mély medrében néhány német katona igyekezett elillanni déli irányba a Szigetpuszta felé, éppen csak hogy a sisakjuk teteje látszódik. Nagy riadalom támad az orosz katonák között, mindenki fedezéket keres, hirtelen annyian tódulnak a pincébe, az ajtót is betörik, majd agyon tapossák egymást. Néhány perc múlva, egy tiszt felszólít néhány katonát, hogy kövessék őt, ártalmatlanná tenni az ellenséget. Senki nem mozdul, nincs kedvük a kalandhoz, a tiszt pisztolyával kényszeríti a beosztott katonákat, hogy kövessék őt. Végig haladnak a kerten ahová a juhnyáj be van szorítva, útjukat határolja a pacsit kerítés. A tiszt felmászik a gátra, az egyik német katona hirtelen a patak medréből géppisztolysorozatot ad le, az orosz tiszt holtan zuhan vissza a kertbe, kísérete sorsára hagyja és gyáván visszamenekül az udvarba. Pár nap alatt az éhes juhnyáj kikezdi a tetemet. A falu határában ekkor már csak négy-öt, néhány német és magyar katonából álló egység van harcállásban. A Dobogón és a Vadókásban géppuska fészkeket alakítanak ki, próbálnak a meggyőző orosz túlerőnek legalább egy kis időre ellenállni. Nyugati irányba a hegygerincen túl a Gortva völgyében, Balogfalán ekkor még erős német egység állomásozik. Az egyik éjszaka a német egységek Balogfaláról akna- és ágyútűz alá veszik Kerekgedét, egész éjszaka tüzelnek. A falusiak sok orosz katonával együtt a legközelebb elérhető pincékben bújnak meg az éjszaka. A lövedékek a Nádas és a Segtörő közötti réten csapódnak be, ahol másnap kisebb nagyobb tölcsérek százai mutatkoznak.  Másnap közvetlen dél után tűzpárbajra kerül sor. Balogfaláról és a Szigetpusztáról újra lövik a falut a németek. Az oroszok ágyúikkal és aknavetőikkel viszonozzák a tüzet. A tűzharc során, csak öt lövedék éri a falu térségét, egy lövedék, a Dósa „Német” hadban, egy a Dósa „Deák” hadban, egy Virók Istvánné udvarában, kettő pedig a Makó hadban csapódik be, kisebb károkat okozva a az épületekben. Az egyik lövedék szinte súrolja a templomtornyot. A Dósa „Deak” udvarba becsapódott lövedék egy lovat pusztít el.  A következő napokban meginduló erős orosz offenzíva, a németeket visszavonulásra készteti Balogfaláról. Az orosz csapatok fokozatosan elhagyják a falut, magukkal hurcolva néhány helybéli lakost, a front tovább vonul. A Gortva völgyén haladnak előre Nógrád felé. Az orosz sikerül a német-magyar egységek ellenállását megtörni a Bízófala feletti hegygerincen is, kényszerítve őket ezzel a visszavonulásra. Azonban a Vízálló és a Nagykő közötti hegygerincen a német-magyar egységeknek, Fekete százados vezetésével sikerül az oroszokat feltartóztatni. A Szigetpuszta elfoglalásáért heves harcok alakulnak ki. Itt három helybeli lakos veszti életét a néhány napos harcokban. A hegygerincen elszigetelt elszórt német-magyar egységek foszlányait csak január 3.-án sikerül az orosz túlerőnek felmorzsolnia.

          A front elvonulása után nagy mennyiségű a visszamaradt, fel nem robbant lövedék a határban. Az elhagyott aknavető állások környékén halmokban áll az ott „felejtett” el nem használt szárnyas akna. A lövedékek a kamasz gyerekek közeljövőbeli szórakozásának célpontjai. A szüleik intelmei ellenére, előszeretettel gyújtanak a lövedékek alá majd elbújva gyönyörködnek a robbanásokban.  Aztán megtörténik a tragédia. Fekiáč József kezében felrobban egy kézigránát, a repesz a fejébe fúródik, hosszas kórházi kezelés után sikerül az életét megmenteni, de egész életére lebénul a testének fél oldala. Felnőtt korában, a gyerekeknek mindig azzal dicsekedett, hogy annyi orvosi beavatkozást senkin sem hajtottak végre, mint ő rajta. E tragédia után a falusiak összeszedik a felelhető éles lövedékeket és mélyen elássák egy ma már ismeretlen helyen, sokat később a Baji kertben beszántanak.  Román katonaság egységei még 1945. január második hetében is érkeznek a faluba. „Rendfenntartás” a feladatuk, harci feladatokat már a falu közvetlen közelében nem látnak el, megsarcolják a helybeliek pincéit, temérdek bort és pálinkát fogyasztanak, majd nagy köröket kialakítva naphosszat táncolnak. Néhány napos ott tartózkodásuk után tovább állnak.

        Bódi Győzőné, sz. Veres Ilona és Filo Jánosné, sz. Veres Erzsébet visszaemlékezései alapján – A front elhaladásával előmerészkednek a Magyar hadsereg helybeli katona szökevényei, akik a válságos heteket bujkálással töltik, ki a padláson ki az istállóban kialakított rejtekhelyen, ki a környékbeli erdőben. Sokan vannak, akik a széteső, harci kedvét elvesztett, kifáradt Magyar hadsereg rendezetlen visszavonulását kihasználva, már nem tartanak tovább egységükkel, életük értelmetlen kockáztatását nem vállalva, otthon maradnak. A nyilasok és a kakastollas csendőrök jól tudják, hogy sokan elhagyják a hadsereget a környező falvak szülöttei közül, ezért hajtóvadászatot indítanak felkutatásukra, de igyekezetük nem jár sikerrel. Kerekgedén naponta megjelenik, két feledi kakastollas csendőr, akik a határt járva, majd a faluban egy-két házba bekukkantva katonaszökevények után kutatnak. A front átvonulása után Veres Gyula is fellélegezhet, ő a keleti frontról visszavonuló I. Magyar hadseregtől marad vissza 1944. december közepén, ahol szakácsként volt állományban. Már nem látja értelmét a harcok további folytatásának a demoralizált, kedveszegett hadseregben. Egysége, néhány napi, kerekgedi tartózkodás után nyugat felé indul. De ő nem csatlakozik hozzájuk, úgy dönt, megkísérli túlélni ezt a szörnyűséget, katonaszökevényként a front átvonulásáig. A front rohamosan közeledik, már csak néhány napot kell kihúznia. Kezdetben az Eszterhám erdejében, egy hatalmas fa gyökerei között kivájt, elhagyott róka odúban húzza meg magát. Egy alkalommal az erdőt járva hirtelen egy árván maradt német katonát pillant meg. Háttal áll hozzá, puskájával célba veszi az idegent, közben óvatosan egy közeli terjedelmes törzsű bükkfa mögé rejtőzik. „Ha megfordul, tüzelek” – határozza el magában. Néhány feszült pillanatot követően a német katona elsomfordál.  Szakácsként nem kellett katonai szolgálata idején fegyverét használnia, ez lett volna az első eset. Alkalom adtán nagy kockázatot vállalva, bejár a faluba élelemért.  Egyik esetben, otthon tartózkodása idején a konyhában üldögél, mikor az udvaron megjelennek a csendőrök. Lánya Veres Erzsébet, aki akkor 13-éves, oda szalad az ajtóhoz, sietve kulcsra zárja az ajtót és kiveszi a kulcsot. Ez a furcsa viselkedés nem kerüli el a csendőrök figyelmét. Az egyik csendőr megkérdezi az udvaron tevékenykedő Veres Ilona háziasszonyt, hogy mit rejteget a lányka a lakásban. Ilona, feltalálja magát, azt feleli a kislány tetűt kapott a katonáktól és fél, hogy újra megkapja és ezért zárta be az ajtót. Szerencséje, hogy a csendőrök elhiszik a történetet, különben elvezetik Feledre és kivégzik. Az utolsó napokat a szénával teli nagy istálló padlásán, egy 12 méteres, takarmányba kifúrt járat végén az eresz alatt tölti. Az oroszok bevonulása után, civil ruhában már szabadon mutatkozik.

     Éli Elekné, sz. Éli Ilona visszaemlékezése – Szabó Gyulát és Éli Istvánt együtt sorozták be a II. Magyar hadsereg kötelékébe, részesei voltak a Tengely hatalmak, Don kanyarban kudarcba fulladt, a II. világháború fordulópontját eldöntő harci eseményeknek. Sok hányattatás, szenvedés után Szabó Gyula hazatér, elhagyja egységét és bujkál. Egy félreértés okán nagy szomorúságot és elkeseredést okoz az Éli családnak. Hazajövetele után mély részvéttel közli az Éli családdal, hogy a családfő elhunyt, sírjára virágcsokrot helyezett, imával búcsúzott tőle. Néhány nap elteltével a családi fészekbe egyik decemberi este betoppan Éli István, aki Détér határában bujdosott már napok óta. A helységben szem nem marad szárazon. A megkönnyebbülés és az öröm, könnyeket csal a helységben lévő családtagok szemébe. A félreértés abból adódott, hogy Szabó Gyula hónapokkal azelőtt tényleg fejet hajtott Éli István sírja előtt, de a sír, mint az később kiderült, névrokonáé volt.

   Bárdos István nyugdíjas szövetkezeti agronómus és testvére Virók Istvánné sz. Bárdos Mária visszaemlékezései alapján – A frontátvonulás időszakában 1944 decemberében száraz, hideg idő uralkodik. Az oroszok bevonulásának hírére a falu lakosságán elhatalmasodik a félelem, a katonák rossz híre megelőzi megérkezésüket. A megszállás napján az asszonyok elbújtatják serdülő lányaikat, biztonságban szeretnék őket tudni. Féltik őket a katonák erőszakos magatartásától. Tengernyi orosz katona szállja meg a falut s környékét.  A katonák jönnek, mennek, minden házba benéznek, berúgják a pince ajtókat, élelmet és bort keresnek. Makó”Nagy”József és Makó”Kapcsi”István megbízást kap az orosz egység helyi parancsnokától, hogy minden udvarban mérjék fel az állatállományt és az élelmiszerkészletet. Ők a kinevezett orosz érdekeket képviselő „policajtok”. Felméréseik alapján a katonák végzik a dolgukat, lovakat kötnek el, teheneket hajtanak el, összeszedik a szárnyasokat. Mikor szünetel az ágyúzás a kamasz fiúk naphosszat a katonák között bóklásznak, kíváncsiskodnak, bámulják a katonák sokrétűségét és csodálják fegyvereiket. Hat ágyú van a Bikaréten tűzállásban, innen a kamaszokat a katonák gyorsan elzavarják. Az egység katona orvosa Virók Istvánné házában van elszállásolva. A suhancok ténfergésük közben ide tévednek. Az orvos nagyon barátságos és készséges megmutatja nekik orvosi eszközeit, majd szemléltet egy seb bevarrást.  Közben az udvaron egy lovat nyúznak a szakácsok. Hatalmas kondérba fortyog a víz, beledobálják az aránylag nagyra sikerült lóhús darabokat. A katonák éhesek, türelmetlenül várják az ebédet. De ekkor becsapódnak az első német lövedékek, mindenki hanyatt homlok menekül, fedezéket keres. Az egyik lövedék a kondér közvetlen közelében robban, ami méterekre dobja a szétroncsolt edényt, kárhozatra ítélve ezzel az ebédet. A tűzharc elhúzódik egész délután, aki tud, az elrejtőzik.

           A frontátvonulás egész időszakát az asszonyok, gyerekeikkel együtt a pincék oltalmában töltik. Időnként valaki a családból hazamegy. Így tesz Bárdos Margit is. Belép a nagyszobába, nagy a rendetlenség, minden szétdobálva, az ágyon egy elcsigázott, idegen, félig meztelen nő fekszik és iszonyatosan vakarássza kócos haját, fejbőrét. Mérhetetlenül tetves szegény. „Egy szajha”- villan fel az agyában. Azonnal átlátja a helyzetet, az orosz egységekkel akarva akaratlanul nők is vonulnak, a katonák szórakoztatásának céljából némi élelemmel cserébe. Undorral csapja  be az ajtót, visszarohan a búvóhelyre. Amikor az oroszok végleg kivonulnak Bárdos Margit gyerekeivel, Istvánnal és Máriával három nap rejtőzködés után haza térnek. Lehangoló látványban van részük. Az udvart szegélyező deszkapalánknak nyoma sincs, az istállók üresek, a szobában a fapadló fel van szedve, a terem közepén egy kihamvadt tűzhely a falak feketék a szabad tűzhely füstjétől. Tápláléknak semmi nyoma, minden eltűnt, a ganéjdomb mellett egy enyhén penészes, kőkeményre fagyott, fél kenyérre lelnek. Csak ez maradt az orosz egységek után. Két gyönyörű lovukat is elvitték, ugyanúgy, mint Makó”Nagy”József négy lovát. A faluban elvétve marad néhány tehén és az oroszok után otthagyott elcsigázott, beteg ló. Közeledik a tavasz, nagyon nehéz időszak elé néznek a családok. Kénytelenek olyan állatokkal dolgozni, amelyek sosem voltak járomba. Összefogják egymás megmaradt állatait és istenbe bízva, elkezdik a tavaszi munkát. Bárdos Margit férje Bárdos László az I. Magyar hadsereggel vonul vissza az orosz offenzíva elől Csehszlovákián keresztül. 1944 tavaszán angol fogságba kerül, Ausztriában. Az angol hadsereg a nyár derekán átadja őt a csehszlovák hivatalos szerveknek. Haza csak hivatalos személy közbejárásával 1947-ben kerül, földműves családnál cselédként dolgozik 2 évig élelemért. Elbeszélése szerint minden szombaton macskát kell nyúznia. Nem szereti ezt a munkát, a macskahúst pedig kimondottan utálja, de ha húshoz akar jutni kénytelen belőle enni, mert bizony más nem jut.

   Bárdos István visszaemlékezése az édesapjától Bárdos”Gedó” Vilmostól hallottak alapján – Bárdos Vilmos az 1. Csehszlovák köztársaság idején 1937-ben Litomericére rukkol be a Csehszlovák hadseregbe. Egy év múlva leszerel, az 1938.-as 1. bécsi döntés által Bárdos Vilmos ugyanis magyar állampolgárságot kap. A csehszlovák állam leszereli a magyar nemzetiségű katonákat. A magyar állam kötelékébe lép, határvédelmet lát el, kakastollas határőr. Az újonnan kialakult határrészen szolgál évekig, kezdetben Kelecsényben, majd Cserencsényben s végül Jósvafőn. A háború végén már otthon találja magát, leszerelik. A fronton nem harcol, ő a front viszontagságait szülőfalujában Kerekgedén éli meg. Az oroszok kivonulásuk napján, magukkal hurcolnak néhány falusi lakost többek között Bárdos Vilmost, Bárdos Barnát és Dósa „Pengő” Gusztávot. A juhok és a marhák terelgetése a fő feladatuk, de csináltatnak velük mindenféle más tevékenységet is. Bárdos Vilmosra rásózzák a szaharin szállítmány ügyeletét. Várgedén eltűnik egy zsák szaharin. A tény az orosz tiszt tudtára jut, aki ultimátumot ad Vilmosnak, ha Fülekig nem tisztázza az eltűnés okát, agyon lövi.  Várgedén Dósa”Pengő” Gusztávnak sikerül megszöknie. Gusztáv köztudottan jó futó, toalettre kéri magát, bemegy, egy hosszú udvarba ahol tudja, hogy teljesen az udvar végén van a budi. Az udvar végén neki iramodik, rohan a  Bikk erdeje felé. Egy rövid időre eltűnik a Gortva patak medrében, átcsúszik a jégen, majd újra felbukkan, rohan tovább. A katonák géppisztolysorozatokkal próbálják megállítani. Csodával határos módon sikerül eltűnnie az erdő fái között. Még napokkal szökése után is a Sziget pusztán rejtőzködik. Füleken a tiszt hívatja Vilmost, aki meg van róla győződve, hogy ütött az utolsó órája, ki fogják végezni. A tiszt azonban már közben megtudja, hogy a szaharin a szakácsoknál kötött ki. Vilmost elkíséri egy kocsihoz, közben megjegyezi, te becsületes ember vagy, nem hibáztál. A kocsi hátuljában levő nagy edényből félliteres bögrébe kimér pálinkát. „Igyad”mondja neki. Az elsőt nagy érőfeszítés árán megissza, a tiszt is iszik, a második elfogyasztása után már emlékei nincsenek. Még az nap elengedik a kerekgedieket. Sajnos a két szabadég alatt töltött éjszakán, Bárdos Barna nagyon megfázik, magas lázát nem tudják csillapítani. Még lovas kocsival beviszik Rimaszombatba, de már nem tud az orvos rajta segíteni.

     Szökés az amerikai hadifogolytáborból, Bódi Győző visszaemlékezései nyomán – Bódi Győző 1944 augusztusában a Magyar Királyi Honvédség nagymértékű mozgósítása révén kapja kézhez a behívót, Rimaszombatba a szabadkai kaszárnyába. Néhány napi ott tartózkodását követően, egysége begyakorlatozás céljából Szencre vonul át. A szenci gyalogezred kiképzése után részt vesz az I. Magyar hadsereg szlovákiai harcaiban, majd mikor a német parancsnokság január végén hozzájárul a nagymértékben leépült I. Magyar hadsereg hátravonásához a Kis-Kárpátokon és a Morava folyón keresztül belépnek a  Cseh – Morva Protekturátus területére. Ebben a térségben levő magyar katonák a szovjet hadifogság elkerülése érdekében igyekeznek a szövetséges csapatok fogságába kerülni, közülük mindenki tisztában van a  „gulag“ szó jelentésével. 1944 április utolsó napjaiban, Bajorországban amerikai hadifogságba esik. Néhány bajtársával a Müncheni repülőtéren kialakított hatalmas hadifogolytáborba kerül. Mindenféle náció képviselteti magát, a számuk több tízezer ami napról napra növekszik az új hadifogoly transzportok által. Nem veszik őket nyilvántartásba. A táplálék minőségben tűrhető, de mennyiségben elégtelen, szinte állandóan éhesek. Az  amerikai katonák naponta jeepekkel  behajtanak a hadifoglyok közé, cigarettát és rágógumit szórnak szét a tömegbe. A foglyok egymást tiporva rávetik magukat a zsákmányra, mindenki igyekszik egy-két cigarettához vagy rágógumihoz hozzájutni. Nagy ilyenkor a zűrzavar. Győző is dohányos, egy cigarettát sikerül megszereznie, de milyen áron. A cigarettáért folyó csatát kék-zöld foltokkal végzi, kezére valaki rálép, roncsolódik a nagy úja.  Az amerikaiak nagyokat kacagnak a csínytevésen. Május elején hideg, csapadékos időjárás köszönt be, heves esőkkel és széllel. A  foglyok  az éjszakákat és nappalokat átázva, összefagyva a szabad ég alatt a repülőtér betonján töltik. A szerencsésebbek, akiknek legalább sátorlapja van, el tudnak rejtőzni az eső elől.  Egyre többen járnak ki munkára, München bombázásának romjait takarítják el. Június közepén elterjed a hír, hogy a hadifoglyokat fel fogják fegyverezni és a szövetségesek oldalán a Szovjetunió  ellen újra harcolni kényszerülnek. Félelem az újabb harci feladatoktól arra az elhatározásra készteti Bódi Győzőt és három társát, hogy megszökjenek. Létszámellenőrzések nincsenek, nem kell túlságosan mitől tartaniuk.  A kitűzött nap éjjelén elmetszik a drótkerítést és óvatosan meglépnek. Egész éjszaka gyalogolnak, minél távolabb akarják magukat tudni a hadifogolytábortól. Városokat, falvakat kikerülve éhesen, piszkosan, tetvesen, szakadtan róják a kilométereket. Az egyik tanyán sikerül civil ruhát szerezniük. Csak néhány házból álló majorságokba van merszük bekopogtatni és egy kis ennivalót kunyerálni. Van, ahol megkönyörülnek rajtuk, kenyeret, krumplit, répát, sőt sonkát is kapnak. Meglepi őket a vidéki kis gazdaságok jó ellátottsága. Volt tanya ahol a pajtában a hordóban dugig áll a besózott hús.  Persze jó néhány helyen nem látják őket jó szemmel és üres kézzel távoznak. Megtörténik, hogy libát vagy csirkét lopnak. A társaság egyik tagjának gyönyörű arany zsebórája van, Bódi Győzőt annyira megbabonázza a csoda óra, nem tud ellenállni a kísértésnek és egy adandó alkalommal elemeli. Másnap dél tájban az óra tulajdonosa oldal táskájában kutatva rádöbben, hogy hiányzik a családi ékszer. Kezdetben még arra gondol, elvesztette. Ugyanakkor rövid időn belül felébred benne a gyanakvás a katona cimboráival szemben. Meg szeretné őket motozni.  Két bajtársánál nem talál semmit, Bódi Győző van a soron. Hozzá lép, aztán meggondolja magát ezekkel a szavakkal -„Te túlságosan becsületes vagy, Te nem tennél ilyet”. Majd szomorúan elindul tovább a földúton, többiek követik. Estefelé egy nagy kukoricáson haladnak át, Győző hirtelen mozdulattal eldobja az órát, lelkifurdalása még évekkel a történtek után sem szűnik meg. De abban a pillanatban nem merte beismerni tettét, ezt látta a legjobb megoldásnak. Elérik az Inn folyót, amelyik meg van duzzadva a sok eső következtében, szinte folyamatosan emelkedik. Nem tudnak átkelni, ketten északi irányba veszik útjukat Passau felé, ők felvidéki magyarok Csehszlovákián keresztül szeretnének hazajutni. Ketten pedig déli irányba indulnak, nekik Magyarország a céljuk. Győző társával Passaunál átkel a Dunán. Tovább haladnak Csehszlovákia felé. Egy erdő mellett méh kaptárokat vélnek felfedezni, ezt az alkalmat nem szeretnék elszalasztani. Oda settenkednek, bebugyolálják arcukat, kezüket és egy kaptárt megnyitnak, a keretek csordultig vannak mézzel. Mohón kapdossák ki a lépes méz darabokat a keretből, s tömik a szájukba. A méz mindenfelé csorog, mennyei érzés tölti el őket. A helyszint sürgősen el kell hagyniuk a méheknek nem tetszenek a betolakodók,  ezt fullánkjaikkal tudtukra is adják. Egy-két keretet magukkal visznek. Mikor már a méhektől megszabadulnak, megpihennek egy tisztáson, tovább falatozni. Győző az egyik pillanatban nagyot ordít, egy méhecske a mohó majszolás közben betéved a szájába, fullánkját bosszúból beledöfi a nyelvébe. Nem telik bele néhány perc a nyelve annyira megduzzad, hogy alig fér a szájába. Napokig nem tud enni, levegőt is nehezen kap, azt is az orrán keresztül. Átjutnak Csehországba, itt már a cseh hivatalos szervek átvették a közigazgatást. České Budejovicéről felváltva vonattal és gyalog érkeznek Vrútkyra, ahol Győző nagynénje Klissenbauer Valika  él családjával. Annyira tetvesek, hogy nem hajlandóak bemenni a lakásba. Az udvar fészerében tisztálkodnak, testüket szőrtelenítik, alaposan lemosakodnak, és tiszta ruhát öltenek. A lesoványodott testükön lógó ruhákban kimondottan mulatságosak, de mit se számít, boldogok. Már nincs messze az otthon. Néhány nap után, kicsit megerősödve, tisztán tovább utaznak. Augusztus második hetében sikeresen hazajutnak, bajtársa Dunaszerdahelyre ő pedig Kerekgedére. Csaknem két hónapos mozgalmas útjuk során szerencsére igazoltatásban nem volt részük. Egy véletlenszerű igazoltatás orosz részről több éves hadifogolytábort eredményezett volna számukra, valahol Szibériában.

Szekér István visszaemlékezései – A front bejövetele előtt Szekér István 15-évesen inasként tevékenykedik Simonyiban, az ottani kovácsműhelyben. A munkanap lejňrta után az ott állomásozó német egységek műhelyében segédkezik. A front vészesen közeledik. 1944. december 19.-én az orosz egységek elérik Simonyi határait. A falut a németek kisebb harcok után feladják, visszahúzódnak Serke irányába. Néhány napra a front itt megfeneklik. István, édesapja hívására haza tér Gortvakisfaludra, mégis nagyobb a biztonsága családja közelében. Egy német harckocsi érkezik a faluba. A katonák elhíresztelik a faluban, hogy a 15 évesnél idősebb fiatalokat összeszedik, felfegyverezik és bevetik őket az oroszok ellen. A hír hallatára, aki tud, menekül. Szekér István barátaival Górász Pállal, Vincze Zoltánnal és Rajszi Ferivel amint tehetik, elhagyják a falut. Kerekgedén keresztül kijutnak a néhány házból álló Bízófalára, ahol Csuvaj Pál pincéjében bújnak meg többedmagukkal. A pincében már odaérkezésükkor több várgedei cigány család szoroskodik. December 24.-én a német csapatok visszavonulnak Várgede, valamint a Kerekgedétől délnyugatra elterülő völgyek irányába. Az oroszok szinte harc nélkül elfoglalják Serkét, Gortvakisfaludot és Kerekgedét.  Bízófalán és a Szigetpusztán azonban heves harcok alakulnak ki. A települések fölötti, nyugati irányba húzódó erdős hegygerinc, ideális megfigyelő és harci állásokat biztosít a német egységek számára. Innen lövik géppuskákkal és aknavetőkkel a völgyben előrenyomuló orosz egységeket. Délután elcsitul a lövöldözés zaja. Szekér István bajtársaival úgy gondolják, az oroszok már uralják a hazafelé vezető út körülötti területeket, itt az idő a hazatérésre. Vincze Zoltán meggondolja magát, nem tart velük. Elindulnak a Jávor völgyön a befagyott patak partján Kerekgede felé. Ahogy kiérnek a településről, aknavető lövedékek csapódnak a földbe közvetlen közelükben. Lövik őket a német osztagok a hegygerincről. Bevetik magukat a patak mederbe, s a jégen hason csúszva haladnak tovább. Egy idő után megszűnik a lövöldözés, kimerészkednek a patak medréből, folytatják útjukat hazafelé. Egy csoport orosz katonával találkoznak, akik biztosítják őket, hogy a terület ahová tartanak, már az ő ellenőrzésük alatt áll. Bátran mehetnek. Néhány száz méterrel arrébb rálelnek egy német katona holttestére. Górász Pál a többiek tiltakozását semmibe véve elveszi a katona pisztolyát és töltényeit. „ Pali, ebből még baj lesz”- jegyzi meg Rajszi Feri. „Nekem kell ez a pisztoly a dinnyeőrzéshez”- válaszol Pali. Beérnek Kerekgedére, ahol a falu végén levő korcsma előtt beszédbe elegyednek a helybeliekkel. A korcsma tőszomszédságában a Dósa”Pengő” hadban rendezkedett be az orosz egységek egyik parancsnoksága. A tornácról egy tiszt figyeli a kis társaság minden mozdulatát, egy kis idő múlva odalép hozzájuk, s a három jövevényt fegyverével bekényszeríti a parancsnokságra. Mindnyájan elsápadnak, nagy a baj. Következik a zsebelés, Pali zsebéből előkerül a német gyártmányú pisztoly és a töltények. „Német partizánok”- kiált fel az egyik sánta tiszt, s görbebotjával agyba-főbe veri Górász Palit. „ Kivezetni és azonnal agyonlőni őket”- rendelkezik egy másik. Megfagy az ereikben a vér, alig tudnak kibotorkálni az ajtón, mögöttük két géppisztolyos katona. A belső udvar felől egy kapitány közeledik, úgy látszik ő az egység parancsnoka.”Mit csináltok, hová viszitek ezeket az embereket?” – kérdi a katonákat. „Visszük kivégezni ezt a három német partizánt” – feleli az egyik katona. „Várjatok, hisz még ezek fiatalok, jók lesznek munkára Szibériában, vezessétek el őket a fogolytáborba.”- parancsolja a kapitány. Utasítást ad a kíséretnek, ha szökni próbálnak, azonnal végezzenek velük. Két szigorú tekintetű géppisztolyos katona lekíséri őket a patakparton a Serkébe. Éppen István szülőházának szomszédságában van a gyűjtő tábor. A porta gazdája felismeri „Hisz ez a fiú itt született a szomszédban, jól ismerem a családját, jóra való emberek”- mondja a parancsnoknak. „Rendben van, ha a falubíró kezességet vállal értük elengedem őket”- válaszol a tiszt. A falubíró Bacsó Barna kétkedve néz rájuk, majd kijelenti „Nem tudhatom mi lehetett a szándékuk a fegyverrel, én ezért nem tudok értük felelőséget  vállalni”. Az érintetteket kijelentése letaglózza, de nincs mit tenni, a többi ott lévő 15 fogollyal még este elindítják a csoportot, Simonyin keresztül Dobócára. Ott a helybeli kultúrház már tömve van hadifoglyokkal. Panaszt próbálnak tenni az ottani parancsnokságon, sikertelenül. Másnap korán reggel ötös sorba állítják a német és magyar katonákból valamint civilekből álló közel ezerfős csapatot. Egész nap étlen- szomjan menetelnek, Putnok előtt jutnak egy kis vízhez, az éjszakát Dubicsányban töltik szalmán egy nyitott csűrben. A következő nap Szirmabesenyőn állomásoznak, ahol útjuk során először kapnak ételt. Az oroszok babot főznek. A további állomás Harsány, ahol a helyieket az oroszok felszólítják, hogy lássák el a foglyokat élelemmel. Urasági, pici ablakokkal ellátott nagyraktárban szállásolják el őket, a helybeliek ezeken a kis ablakokon adogatják be az élelmiszereket. A helységben sokan vannak, nehéz az ablakok közelébe kerülni. István lehasal és a lábak között néhány rúgás kíséretében kúszva eléri az ablakot. Leleményességének köszönhetően hozzájut egy jókora szalonnához és egy zacskó főtt kukoricához. Megosztozik rajta barátaival. Reggel sorakozó irány Poroszló. Hatalmas fogolytáborba kerülnek, a foglyok száma több ezer. Ez az utolsó magyarországi állomás, ha itt nem szabadulnak ki évekig oroszországi munkatáborokban fognak sínylődni. Nem tuják maguknak megbocsátani azt a butaságot, amit elkövettek. Górász Palit okolják a kilátástalan helyzetük miatt. Minek kellett neki elhozni azt a fránya pisztolyt, el is dughatta volna valahol még mielőtt beértek Kerekgedére. Napokkal később a parancsnok felsorakoztatja a hadifoglyokat, s megkérdezi „Van valakinek panasza?” Csak három kar lendül fel szinte abban a pillanatban, Istváné és a barátaié. A parancsnok magához inti őket, tolmácsot hív és megkérdezi”Mi a panasz” Rajszi Feri válaszol -„Mi nem voltunk katonák, nem harcoltunk a szovjetek ellen, kérjük engedjenek el bennünket, félreértés miatt kerültünk ide.” „Hány évesek vagytok?”- kérdi a parancsnok. Górász Pali és Rajszi Feri 19 évesek. „Hát Te?”- kérdezi Istvánt a parancsnok. „Én 15 éves vagyok”- válaszol István. „Vagy már Te több is” – veti oda a parancsnok. „Telefonáljanak Gortvakisfaludra a bírónak, ő megmondja az igazat”- kéri a parancsnokot István. De nem telefonálnak. Egyik szerda este a parancsnok magához kéreti Istvánt, kivezeti a fogolytábor kapujához és kilöki a kapun.”Mehetsz, ahová akarsz, de többet errefelé ne lássalak”- kiáltja utána. Amilyen gyorsan tud, elkezd rohanni, hogy minél messzebb kerüljön a tábortól. Beérkezik a szomszédos faluba, a harmadik helyen ahová bekopog, kap szállást és vacsorát.

Reggel, amikor elindul, tudatosítja magában, hogy a fogolytáborból nem kapott hivatalos elbocsájtó iratot. Iratok nélkül a hazatérés kockázatos.  Rója a kilométereket, és ha van rá módja, igyekszik társaságot találni magának. Biztonságot ad neki a társaság.  Előre látása bizonyságot nyer Miskolc előtt, ahol egy aranyosi férfihez csatlakozik, aki a városban élő fiának és lányának visz élelmet. Fel van pakolva, hátán hátizsák kezeiben két csomagot cipel. István segítőkész, elveszi tőle csomagjait és beszélgetve ballagnak a város irányába. Miskolc előtt egy orosz katona megállítja őket. „Állj, hová tart?”.- kérdi az orosz a férfitől. „Csak ide a városba, élelmet viszek a lányomnak és a fiamnak.” „Hát ez meg kicsoda?”- mutat Istvánra. „Ő is a fiam” – válaszol a férfi. Az orosz biccent egyet és mutatja, hogy tovább mehetnek. István megkönnyebbül.” Az Isten áldja meg magát „- hálálkodik jótevőjének. Útjaik elválnak, István azt sem tudja, hogy miként hagyja el Miskolcot, annyira megijed. Sajóecsegen disznóölésbe cseppen bele a bírónál, az éjszakát is ott tölti.  Utolsó állomása Bánréve hazatérése előtt. Itt  bajtársának Górász Palinak rokonainál kap szállást, akik sajnálkoznak, hogy rokonuknak nem sikerült kijutnia  a hadifogolytáborból. Másnap délután három órakor ér haza Gortvakisfaludra. Barátai Górász Pál és Rajszi Feri csak négy év múlva térnek haza a munkatáborból. Szekér István 1954-től 1964-ig családjával Kerekgedén él. A kovácsműhelyt vezeti ebben az időben.

        A II. világháborúban elesettjei

Agócs István-1944. július 26.- Stanislaw, honvéd, aknaszilánk, keleti hadszíntér,23.gy.ezr.

Makó Elemér-1944. november 2.- Eger mellett, magyarországi hadszíntér,

Bódi István -1943.január 14.-Novo, Gran – Crestik, honvéd, eltűnt, keleti hadszíntér,38.gy.ezr.